Radnóti Miklós szavaival élve ki gépen száll fölébe annak térkép e táj, de nem tudja mit rejt ez a sebekkel tarkított kis város, de nekem szülővárosom vagy te ódon Miskolc. De miért is szeretem szülőhelyem, ahol a múlt mély nyomokat hagyott, az emberek lelkében, és még most is nyögjük a nehéz acélos hagyatékot, de én lehetőséget, új képeket álmodok, mikor a jövőre gondolok, hiszen egykor régen gyarapodó és fejlődő település volt, és ha lerázzuk a régmúlt nehéz, vaskos láncait, akkor Miskolc újra régi dicsfényében ragyoghat. Az én városom olyan, mint egy családtag, akinek bár vannak hibái, mi mégis elfogadjuk, hiszen a mi vérünk, ezért szeretjük, de miért is szeretem én ezt a füstős illatú, acélvárost?

Szeretem mert az őseim itt születtek a közelben, az erdők, hegyek, amelyeket a Bükk szelleme  jár át, az én szívem mélyén is ott lakozik, mert  a város pedig a hegység kapujában született és átjárja minden porcikáját a történelem nehéz és titokzatos szelleme. Hosszú ideig sorolhatnánk ama híres emberek sorát, ki itt élt és alkotott, vagy csak átutazóban járt ezen a csodálatos vidéken, és elvarázsolta őket, a hely szépsége, nyugalma, rejtelme, titkai, csodái. De hol vannak már ezek a régi csodák, értékek? Ott élnek titokban megbújva a rohanó világunkra mosolyogva nézve, tudva, hogy az idő, csupán nekünk embereknek telik oly gyorsan, nektek csodás monumentális alkotásoknak az idő lelassult, talán meg is állt, de nélkülünk a jelentésetek a múlt feneketlen kútjába veszett volna. 

Szeretem a városom, mert ha kinézek az ablakon, a Bükk hegység nehéz, vaskos lejtői tekintenek vissza rám, a másik oldalról az Avas töretlenül őrzi az álmomat, rajta vidáman áll a TV torony, amely olyan, mintha egy rosszul összerakott Bauhaus alkotás lenne, amely emlékezetem óta tekint alá a belvárosra. Jaj de mennyit bántják az Avast, amelyen katonasorba állnak a panelek, amelyek emberek lakhelyei, nekem pedig gyerekkorom játszótere, ahol felnőttem, és kedves emlékként őrzőm az ott eltöltött időket. Pedig az Avas hegy ősi idők tanúja, amikor még ereje teljében volt, ősi tüzekkel alakította a tájat, most pedig a hátán tart modern idők súlyát, várva, hogy lesz még jövője. 

Szeretem, hiszen tíz perc autózásra már a Bükk friss levegőjét szívhatom, amelyben keveredik a régi idők genialitása. és a természet sejtelemessége. Itt, ahol az erdő szelleme fohászkodik, ahol Hermann Ottó az ősi eredetünk kutatta, a karrok és víznyelők, és gigantikusnak tűnő mészkősziklák tekintenek le, a napfényben gyémántként ragyogó Hámori - tóra, ahol a Palotaszálló fogad, ha megérkezem Lillafüred függőkertjébe, ott a varázslat és a mese valósággá válik. De hol máshol hallhatom a kisvonat madárcsicsergésre emlékeztető füttyét, amikor végig pöfög a hegység lankáin, felnézve a molnár sziklájára, vagy letekintve a Garadna gyöngyözően habzó patakjaiban játszó pisztrángokra, amelyeket sütve, panírozva meg is kóstolhatók a lillafüredi pisztrángosnál. Ez az ország határmezsgyéje, ahol egykor a zsenialitás megvette a lábát és hámorok, huták és kohók képében szálltak alá, hogy megvilágítsák az emberiség jövőjét, mint a mész-, és szénégetők tüze, gyermekkorom emlékében. 

Szeretem, mert mikor hazaérkezem, akkor a város leírhatatlan képe fogad, a jellegzetes mintát követve, reménykedve, és mikor a vonat beér, akkor régi barátként fogad a Tiszai Pályaudvar egykoron szebb napokat látott, de mai napig lenyűgöző épülete, majd egykoron kék buszokkal végig zötyögve éreztem hazaértem. Szerető, régi barát, vagy egy család tag, úgy szeretem, ahogy van, a régi időkben szebb napokat látott fociját, a stadiont, a belvárost, amely ma még csak szellem régi önmagában, de fesztiválok idején, dicsfényében ragyog. Miért ne szeretném, hiszen van itt kultúra magas fokon, lásd a köszínházat, amely 1847 - óta őrzi az ókori görög thetronok dicső emlékét. De kedves nekem a városom képét valamilyen elfeledett Gólemként őrző Diósgyőri vár, amely Hofi Géza szavaival élve, úgy áll, már a 13. század óta, mint talapzatán egy kőszobor, és ki tudja meddig még. Mára már új ruhát öltött, de falai között ma is megérezhetjük Nagy Lajos szellemét. Vagy ott van, a belvárosban titkon megbújó, ősi szentek emlékét őrző templomok, amelyek helyet adnak az itt élő emberek emlékeinek, hiszen a temetőkben régi miskolczi felmenők emlékei őrzik ennek a nagyszerű városnak a múltját, unokáik pedig a jövőjét fogják alakítani, és mi pedig a jelenét.

Sorolhatnám még, miért szeretem ezt a várost, de lesz még időm dicshimnuszokra, vagy sajnálkozásra, én mégis remélem, hogy ezen blog hosszú időkig fenntartja Miskolc hírnevét és hozzájárul, ahhoz, hogy a városban élők, és az ide látogatók megismerjék a város, a régió turisztikai, kulturális és történelmi értékeit. Mert Miskolc hazavár mindenkit.